Tóbarát

Hol volt, hol nem volt, a Köves patakon innen, és a Bombaplaccon is túl, volt egyszer egy erdőhöz simuló, mélyzöld tükrű, szelíd tó. Az a tó arról volt híres, hogy nagyon szerette a kék szín minden árnyalatát és a gyerekeket. Történt ugyanis, hogy nagyon régen, mikor még igazából meg se született, két iciri piciri ikrecske gyakorta járt arra, és egyre csak várta, leste mi kerekedik ki a mély, nem túl barátságos gödörből. Az erdő melletti tó együtt nőtt az ikrecskékkel, mindhárman sokat változtak hétről hétre. Igen ám, de a kisfiúk mintha hétmérföldes csizmácskákban lépegettek volna, sokkal gyorsabban cseperedtek, tavacska mintha más lépték szerint készülődött volna az Életére. Egyszer egy szürkéskék áprilisi alkonyatban a fiúcskák már beszéltek is hozzá. Sürgették Tóbarátot, hogy le ne maradjon, hiszen együtt kellene felnőni, egymást tanítani, játszani, örülni, vigyázni egymásra...de a tópalánta nem válaszolt. Ki tudja...talán nem szerette volna kiábrándítani a kis embereket?! Ő nem sietett sehova. Nyújtózott egy nagyot - mint az ikrek pici baba korukban - és lehunyta szemeit, mintha ügyet sem vetne a feje fölött izgatottan halandzsázó kisfiúkra. Hiszen tudta, hogy hosszú évtizedek múlva is gyakran csodálhatja majd magát az ismerős, kékbe játszó szempárok tükrében.