A szörny megzabolázása

A telefonjaink csengőhangját jól ismerik a fiúk, ám az emlékeztető funkció - valóban ijesztő - hangja teljesen idegen nekik. Olyannyira, hogy a nevetgélő, ugráló, bohóckodó kecskegidák a hirtelen megszólaló emlékeztető hangjára szó szerint fejvesztve, kockát ijedtükben messzire hajítva menekültek föl az ölembe. Egyrészt igazán megható volt, másrészt elég viccesen festettek. Enyhén párás tekintettel ugyan, de egyre hangosabban tört ki belőlem a nevetés. Egyik a hátam mögé bújt és onnan pislogott ki ijedten, másik a vállamba kapaszkodott megszeppenve. Mindketten rémült kifejezéssel, hörögve mutogattak az ablakpárkányra, ahol a Szörny egyre csak vijjogott. Hol az arcomat fürkészték, hol a telefon felé pislogtak értetlenül, hogy most akkor mi van, az anyaoroszlán nem ugrik, mint általában, nem harapja szét azt a szörnyű valamit ott, sőt, a hasát fogja a röhögéstől. Bátor Vitéz Tamás arcán lassan megjelenik egy vékonyka mosoly, hangot köszörül, lekászálódik a vállamról, óvatosan odasétál az ablak alá, rámutat a Gonoszra, és kivágja magát: Augó! Mintegy varázsütésre, mindketten szemmel láthatóan megkönnyebbülnek, én meg egyre párásabb tekintettel, hasat fogva, még minimum öt percig, hangosan...