Visszaváró

Nah, ti most határon és hegyeken túl, rokonság- és nagymama- és nagybátylátogatóban, én meg jövök bejegyzésileg is kontárkodni, miután kitudjahányadik kedvenc fotómat a múltkor már felraktam előljáróba... Amúgy most is képeket nézegetek, és hasonlítgatok össze olyan félévvel ezelőttiekkel - hát, nem semmi, te babok!
Szóval akkor mondom: nálatok jártam elmúlt hétvégen, csak rövid időre egyelőre, de már készítgetem a következőt (zanyátoknak ne szóljatok róla, mert a nemkonkrét terveket nem viseli valami jól, így vénségére), mert... hát legfőképpen teljesen önző módon azért, mert például régesrég nem szórakoztam olyan jól mint a veletek eltöltött órákban. Persze hatalmasra nőttetek, meg gyönyörűek vagytok, meg nagyon aranyosak, de ezekre mind számítottam, mert hát azért ez nagyjából minden kisgyerekről elmondható; viszont van egy olyan dolog, amit én sosem gondoltam volna, bár sejtettem hogy nem lehet semmiség, ha Ani még az Angelina-nőszemély iránti elfogultságomat* is elnézi érte: viccesek vagytok. De nem olyan dehédesenfintorog vagy kispufókmajmocska szinten viccesek, hanem úgy, hogy a "legkomolyabban", tiszta szívből és hosszasan lehet rajtatok/veletek nevetni. Az a baj, hogy nem igazán tudom szépen felsorolni a miértjeit, és emiatt csak elraktározódik majd bennem a titokzatos jóságok polcára magyarázat nélkül - de remélem egy-két szülőben azért felcsillan a felismerés vagy emlékezet mikor hasonlót hall, mert én itt és most bátran kijelentem, hogy a világon ez a legnagyobb csudadolog ami gyerekekhez kapcsolódik.

Amúgy nagyon nagy fiúk vagytok, már ilyen nagyfiús dolgokat csináltok, hogy például megkapaszkodtok a bútorok vagy járóka szélében és lábon járva igyekeztek néhány méterrel távolabbi célpontok felé, meg könyveket lapozgattok, meg pohárból isztok, és igen gyorsan és magas hatásfokkal szeditek miniatűr darabokra apátok újságját mellékletekkel egyetemben. És valóban szokatlanul barátságosak vagytok, egy pillanatra sem bizonytalanodtatok el mikor idegenként beviharoztam és összevissza puszilgattalak, sőt délutánra már olyan szívmelengető-lélekolvasztó élményben is volt részem, hogy mikor közeledtem, felemelődött két kis kar, hogy ölembe jönne a gazdájuk - és ne, ne áruljátok el, hogy ezt mással is, jó...? :)
És nagyon-nagyon, hihetetlenül külömbözőek vagytok... ugyanazt az irányt tartjátok mint egész pici babaként, csak most még nyilvánvalóbb a másság. Tamás, te maga vagy az akarat és őserő, minitestbe sürítve: nem nagyon ismersz lehetetlent, annál jobban értesz a megoldásokhoz, legyen alapjuk fizikai erő vagy makacs kiabálás, vagy esetleg a kettő kombinációja; határozott vagy és kitartó, mindig eléred amit szeretnél, és szerintem téged egy percig sem kell majd attól félteni hogy nem követeled ki az élettől azt, ami neked igenis jár. Levente, te nyugodt vagy és szelíd, szerény kis tündérfi, aki inkább a háttérben ténykedik, és a legapróbb dolgokat is kitüntetett figyelemmel és türelemmel vizsgálgatja; okoskás alapossággal vegyített kedvesség, ellenállhatatlan kék szemekkel felturbózva... hát szerintem ez sem kifejezetten hátrány a nagyvilágban, én miattad sem aggódnék.

Most befejezem, mert munka van... Majd otthonról teszek fel ide egy képet is, mert Pali elvitt téli sétánk helyszínét ragyogó napsütésben is megnézni, és ti is jöttetek, és Ani szerint egy-egy babbal hasunkon úgy néztünk ki, mint két idősödő díva, akik a paparazzi elől menekítik a gyerekeiket a kertek alatt, és ezen akkorajót vihogtunk, és muszáj illusztrálni is az utókornak a jelenetet, hadd lássa mindenki milyen pontosan és érzékletesen fogalmaz a barátném.

Szép Erdélyezést!

* Ezt ti úgy tizenöt év múlva kb. annyira értetlenkedve fogjátok olvasni, mint én azt, hogy anno az édesanyámnak vajon mi tetszhetett egy Gianni Morandi nevezetű alacsony olasz pacákban, de máris elmentem egy csinos fiatalkori képét, aztán majd konzultálunk legénykorotokban.