Kisfiam kieszelte, hogy van valahol egy mindenható, aki megbünteti, ha rossz és csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte: - Bagoly! - mondta - ez a neve! - De úgy látszik, rám is hasonlít, mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is így mesélgeti a gyerek; s akármi történik a házban, az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem és estére ő vitt haza, a baglyot hívtuk, ha nem ízlett a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is, amit azelőtt semmikép, csak azért, hogy bebizonyítsa külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de tűrtem némán egy darabig. Tegnap azonban elővettem s faggatni kezdtem a kicsit:
- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? - - Van hát! - Ismered? - Ismerem! - - De én nem tudok hinni benne, amíg nem látom, hogy milyen! -
- Látni fogod! - jött tűzbe erre Lóci, s mérgesen otthagyott; s most a fejét tíz hosszú percig, gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem, mert végül is előszedett valami fiók fenekéről egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz, kiment az erkélyünkre, és már kiáltott is: - Úgye, látod? Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van! Itt a bagoly!... - Elhallgatott, s én láttam, hogy csakugyan ott van, a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten, ahogy benézett, komolyan és gőgösen, mint aki érzi, hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel, sugarasan, mint egy szobor... S szaladtam a másik szobába a hírrel, hogy itt a bagoly, -
és Lóci, mire visszatértünk, már bent volt, ugrált, kacagott, s szemében ragyogott az isten, aki a lelkében lakott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése