Hát némi történések voltak mindnyájunk életében az utolsó bejegyzésem óta... főleg a ti életetekben, amint azt már tudjátok. Én meg hiába terveztem előre stílusos "The light at the end of the tunnel" című posztomat, ami a minusz tizedik méteren/napban került volna fel ide, keresztülhúztatok minden számítást és előrejelzést, fogtátok magatokat és... hát: megérkeztetek... Most már az az egyetlen vigaszom, hogy a dokibácsi sokkal többször és többeket tévedett veletek kapcsolatban, pedig neki még diplomája is van a szakértelméről... :)
Szóval nem tudom, hogy a múltkori őszről-fotó győzött-e meg (mert, mi tagadás: tényleg szép), vagy nem volt már olyan kényelmes odabent, esetleg Anival szerettek volna már nagyon találkozni, minden esetre tegnap hajnalban megfájdítottátok a pocakját és ezzel okos szubtilitással instruáltátok Palit, hogy igenis ráncigálja be a kórházba, bárhogy tiltakozna az a konok fehérnép. Itt mellékesen megjegyzem, hogy szerencsés fickók vagytok ám, amiért az az apátok aki; elég irigylésreméltó, ha az ember környezetében van egy annyira határozott, tettrekész, szervezni és logikusan gondolkozni képes segítség mint ő - mert anyátokban például gyakorlatiasság terén nem sok köszönet lesz, ezt szerintem elég korán észre fogjátok venni ti is... :)
Zárójelt bezárva, ott tartottunk, hogy Ani hősiesen (nem vicc: tényleg mindenki csodálkozik rajta hogy milyen bravúrosan oldotta meg a helyzetet) megküzdött minden buta vajúdmánnyal, és mire engem letett a vonat az állomáson, már épp megvoltatok. Magáról a születésről azért nem írom le a kifaggatott részleteket, mert ezeket majd ő fogja elmesélni nektek jól - csak említeném, hogy ne felejtsetek rákérdezni olyan vicces részletekre, mint a megadóan olvasásba kezdő orvos vagy a sajátos orrbefogásos légzés-technika. Személyes élményileg az történt, hogy miután reggel rutinosan munkahelyre indulva kikötöttem a celldömölki szülőszoba előtt, Palival beosontunk a személyzeti fürdőbe, ruhát cseréltünk (mert hozzátok csak zöld műtős förmedvényben szabadott bemenni), és máris indultam felétek. Ja' és pontosítva: az apátok nem vette fel a csinos piros pulóveremet és szűk trapéznadrágomat :) csak én az ő kórházi cuccait, ő meg felöltözött hazamenni hogy elhozhassa a ti homlitokat, amit reggel azért nem vittek magukkal, mert nem hitték hogy ilyen hamar megoldjátok a kiutat - szóval jó zagyva egy sztori ez, de a titeket körülvevő felnőtteket (értsétek: minket) ismerve lesz még részetek néhány hasonlóban, úgyhogy hamarosan rezignáltan veszitek ezeket tudomásul.
És most a legfőbb tény: gyönyörűek vagytok! :) Mikor bementem hozzátok, épp a kötelező háromórás inkubátoros tartózkodás közepénél tartottatok, hason feküdtetek egy-egy hatalmas pelenkába ültetve, ébren voltatok, és (ahhoz képest, hogy minden baba-könyv szerint ilyenkor még csak fényeket és árnyékokat láttok) nagyonis okosan nézgelődtetek szerte a nagyvilágban. Sajnos nem tudtam sokat maradni, de átadtam Ani üzenetét, aki már nagyon-nagyon várta hogy újra lásson, és rögtön megállapítottam, hogy teljesen egyformák vagytok, továbbá hogy így kezdetnek tökéletesen illik rátok az előkészített a "babok" becenév.
Utánatok, eléggé elvarázsolva, beszélgethettem még egy kicsit Anival, aki szintén gyönyörű volt: fiatal, pihent, sugárzó, nyugodt és nagyon mosolygós; aztán egy hisztis orvos sajnos elküldött, úgyhogy visszasiettem Pestre, ahol már többen is nagyon várták a beszámolómat.
A technikai részletek így a végére maradtak, de nem felejtem el őket; tehát: 2007. 09. 20.-án születtetek, 11:40 illetve 11:42-kor (Igen, ilyen őrült iramban.), fejenként 2,35 kilóval és 47 illetve 48 centivel - ami iker-szférákban igencsak derekas teljesítmény. A neveiteket egyelőre nem erőltetem, mert... szerintem a tojás-effekt miatt úgyis cserélgetődnek majd egymás között, és nem akarlak megzavarni... Csak vicceltem... :)
Isten hozott ebbe a világba, Levente Pál és Tamás Dániel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése