És minden álmom benned él...

Egyre közeledtek... :) Még egy hét és majdnem eljön az a dátum, amikorra a dokibácsi eredetileg betippelte az érkezéseteket. Várlak már nagyon, de azért amíg lehet, maradjatok még a puhamelegségben és nőjjetek jól, mert az a biztos.

Egyébként ezt a nagyonvárlak-ot egészen felnagyította az, hogy nemrég született meg a Márton keresztgyereke, a Benedek, aki egy édes-aranyos tündéri kisfiú, és két hete merészkedett bele a világunkba. Többször találkoztunk már vele, mindig teljesen mosolygós lett a napunk tőle, engem meg személyesen elég érdekes érzésekkel töltött el ez a rügybaba - gondolom veletek is együttjárnak majd ezek az ellentmondásaim. Előszöris nem győzök eleget ámulni, hogy a szülei, akik alig egy évvel ezelőtt magamfajta "egyszerű" emberkék voltak, most valahogy ösztönösen a legmagabiztosabban álombaringató anyukák meg apukák lettek, és olyan természetes hozzáértéssel látják el, mintha egész életükben mást sem csináltak volna; megmondom őszintén, csodálom őket, nem hiszem hogy én erre képes lennék. Egy ilyen kisbaba ugyanis... hát... mindenekelőtt rendkívül kicsi; Benedek átlagos méretűnek számít ugyan újszülött körökben, mégis egészen megrémültem mikor először megpillantottam: védtelen puha testecske, apró kis bársonyarc, tökéletes de végtelenül miniatűr kezek-lábak... nem hiszem hogy ölbe mertem volna venni, arról nem is beszélve hogy neadjIsten mondjuk pelenkázni... ajajjj. Másodszor: újra megerősödött bennem az érzés, hogy én erre nagyon nem készültem még fel. Mikor ránéztem, mindig eszembe jutott, hogy mekkora hatalmas felelősség ez... hogy egy ilyen pici csoda rá van bízva az emberre, ki van szolgáltatva neki, és attól kezdve rajta múlik minden: hogy hogyan és mire tanítja, milyen formában segít neki megismerkedni a világgal, és sikerül-e úgy bemutatnia neki ezt az életnek hívott lehetőséget, hogy az a kisember bátran, bizalommal, kíváncsisággal és nyitottsággal forduljon minden új felé. Ahogy a kis okos szemeivel körülnéz a világba... szakkönyvek szerint egyelőre csupán húsz centire, de esküszöm hogy úgy tűnik: fényévvel messzebre mint mi, felnőttek... határozottan az volt az érzésem, hogy az egész univerzum mindensége ott van benne most még - bennetek is ott lesz, és olyan ijesztő, hogy attól kezdve hogy ez megadatott nekünk, körülvevőknek, kizárólag a mi feladatunk, hogy ez a "minden" kibontakozhasson, felcseperedjen, és lehetőleg semmi se vesszen el belőle csak azért mert saját elképzeléseinket, gondolatainkat, szabályainkat vagy korlátainkat ráerőszakoljuk. Nem akarok filozofálni, de hát... nem egyszerű dolgok ezek... Egyfelől; másfelől meg a világon semmi sem lehet ennél tisztább és egyértelműbb: Mártonék egész családja füligérő vigyorral jön-megy mióta ez a kisgyerek bemutatkozott, és egyáltalán olyan mintha mindenki valami felbecsülhetetlen ajándékot kapott volna csak attól, hogy ő ott van a közelben egy félórára és... hát mondjuk épp mozdulatlanul alszik.

Nagyon kell rá vigyázni és nagyon muszáj őt szeretni - effelől nincs kétség, ha az ember ránéz. :) Ja'... említettem, hogy várlak már nagyon ...?

P.S. A cím háromszorosan is lopás, de szerintem így, babaimádók között megbocsájtható... :) Egy gyönyörű dalból van az idézet, amit egy Sztevanovity Dusán nevű bácsi írt (Mark Knopfler eredetije alapján), és amit a fentebb említett gyönyörű kisfiú újdonsült apukája írt neki a Rügyblogra, miközben szintén nagyon várta. Ennél szebben nehéz lenne megfogalmazni...

Most jó így, ölemben ma még jól elférsz
S a kerek földnél többet érsz, és minden álmom benned él...
Most jó így, s ha felnősz, távolabbra nézz,
S talán e földön, ahol élsz, a béke egyszer körbe ér;
Szép holnap, talán már nem szökik tovább,
Kitártam létem ablakát, szeretném hinni azt hogy rád
Majd szép holnap vár...