Napisten hava

Távolról sem volt olyan eseménytelen a június (Napisten hava, hehe...ezek után nem igazán szeretnénk megismerni Esőistent), mint ahogy blog alapján kinéz. A sok eső miatt a muskátlik és a csodafiúk egyaránt virultak. Anyai örökség lehet, imádják a záporokat:), egész pontosan a záporok utáni tócsákat. Léphettek eleget pocsolyába. Új cipővel is. Pantallóban, ingben, nyakkendőben, merthogy lakodalomban is voltak, annak rendje és módja szerint. Természetesen végig zuhogott az eső, Tamás kiszabadította magát a fegyelmező apai kezekből, végigsprintelt a templomba igyekvő nászmenet mellett, és ahol már mindenki jól láthatta, beleugrott egy hatalmas pocsolya közepébe, ahol gyorsan lejtett is egy szilaj legényest. Akkor volt az a pillanat, amikor mindenki elfelejtett aggódni a Taft tartó hatása, illetve az ünneplő ruhán esett foltok miatt, mert mindenki egyöntetűen hahotázott. A templomi ceremónia különösebben nem hatotta meg őket, sőt, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy unalmasnak tartották az egész áldást és kötést. Próbálták ugyan kicsit felrázni a papot, meg a mondandóját, néhányszor még be is kiabálták, hogy "Aug'ó?!!! Aug'ó!!!!???", de hát a katolikus egyház nem a forradalmi újításokról híres. Aztán volt itt még kerti, és egyéb párti sok-sok kedves rokonnal, volt nyomokban láz, és fellángoló szeparációs szorongás is (ez azért érdekes, mert eddig nem igazán volt:), és sok-sok nemalvás, főleg a Levente részéről. Levente gyakorlatilag másfél hónapja bojkottálja a saját-ágyban-való-éjszakai-alvást, néha olyan kitartóan, hogy az már egy rémálom. Bevetettünk mindent elképzelhetőt, voltunk szigorúak a végletekig, (= akár harminc percet is ordíthatott, mert nem kegyelmeztünk, és hagytuk hüppögve belealudni a sírásba), voltunk irdatlanul fáradtak, amikor az első erősödő visításnál már kikaptuk a vörösfejű, zilált szörnyeteget a kiságyból, és saját ágyunkba menekítettük, ahol öt perc múlva édesdeden aludt a kis angyal. Azért próbálunk következetesek is lenni, miszerint éjszaka számtalanszor csak bemegyünk hozzá, csendben vigasztaljuk, vízzel kínáljuk, (nem, nem szomjas, nagyon ritkán fogadja el) visszafektetjük, -altatnánk...de hát nincs sok sikerélményünk, az az igazság, mert egy-két óra múlva általában kezdődött minden elölről. A napokban már a rácsos kiságyakat is átalakítottuk nagyfiús nagyágyaknak, mert hát Drágapicileventém nem bírja a korlátokat, meg hátha az a baja, mert hát más, rendes ágyban (khmm...más= nem más, mint a mi ágyunk, néha a kisszobai nagy ágy) azért mégiscsak alszik a drága gyermek, mert hát nagy fiúk. Mára legalább az is kiderült, hogy nem, nem a sok ráccsal volt baja. Azóta a déli alvást is bojkottálja, és inkább átjátsszák a déli/ du alvásidőt is...szépen, szabadon, korlátok nélkül, ugye. Mert játszani csak úgy érdemes. Folytatás két hónap múlva:).