Éjszaka Forrófejű Levente nem volt hajlandó aludni. Nem, nem volt lázas, nem volt nyűgös, nem volt szomjas. Éhes sem lehetett, egyszerűen nem volt kedve aludni. Fél kettőtől hajnali-öt-órakor-elvesztettem-a-fonalat időpontig. Odakint már hajnalodott, Levente az ablakra mutatva bejelentette, hogy dár-dár, meg különben is, ő most elmegy autózni egyet. Egész komolyan gondolhatta, mert kihámozta magát a hálózsákból, és hirtelen eltűnt a derengő félhomályban. Határozott apai közbelépésre volt szükség, hogy a fiú el ne kösse az autót. (Azt hittem, hogy ez olyan 17-18 év múlva jelentkező tünetegyüttes) Szóval a lépcsőn lefele elkapták, felnyalábolták a szökésben levő 10 kilóst, és ellentmondást nem tűrő hangon ágyunkba dugták a fiatalembert. Az erélyes apai tiltás az ágyhoz szegezte, felülni ugyan nem mert, de a kis kezével próbálta kitapogatni az arcom a sötétben, és olyan keserves-kérlelően nyöszörgött, sírt, hüppögött, amitől egy asztal lába is ellágyult volna. Halkan odasúgtam neki valami olyasmit, hogy "gyere kicsi, bújjunk össze, meglásd könnyebben telik". Be se fejezhettem az érzelmes anyai monológot, már ott csüngött rajtam hüppögve. Kis kacsokkal a nyakamra, vállamra indázódott. Néhány percig még hüppögött halkan, de tapinthatóan és azonnal szelídült benne az a fene nagy akarat és ellenállás. Már nem akart száguldozni madarak, autók hátán. Mintha elfáradt volna egy picit. Arra aludtam el, hogy ugyan nagyon zsibbad a nyakam, jó lenne megfordulni, de ne, most még ne, mert végre, végre...ott alszik Levente, a bal vállgödrömbe'...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése