Nagy hiszti körkép

Kedves olvasónknak igaza volt, valóban egy - nagyon rövid - idő után már nem olyan vicces ha az ember gyermekeinek legfőbb kommunikációs eszköze a visítás, sikítozás. Tudom, ez még csak a kezdet, hiszen míg megtanulnak a szavakkal is bánni, így kifejezni az érzéseiket, kívánságaikat, az eltart egy jó ideig... . Szóval: nem vicces, hogy állnak a könyvespolc előtt és visítanak, megkapják a könyvet, még hangosabban visítanak, mert épp nem azt a könyvet nézték ki, amit kézhez kaptak. Előfordul, hogy leszedem az összes könyvet a polcról, mire kiderül, hogy nem is könyveket szerettek volna nézegetni, tehát továbbra is fülsértően visibálnak, és egyre feldúltabban mutogatnak a polc felé. Így megy ez az egyéb tárgyakkal, illetve elvont fogalmakkal is. Ha nem használ a szép szó, meggyőzés, terelés, (mondanom sem kell, hogy általában nem...) akkor vagy mindent elérnek,(lásd: az összes könyvet, de még a csillagokat is leszedem nekik), vagy semmit, mivel tüntetően elvonulok, és a shó csak akkor folytatódhat, ha megszelídülnek a kis vadak. Ami megnehezíti nem kicsit a helyzetem, és ami miatt nem igazán tudok következetes lenni az 'elvonulok sót párolni' békés passzivitásomban az az, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy valami 'felsőbb hatalom' közvetlen hiányában ők inkább egymáson verik el a port. Egész pontosan Tamás hintalónak, ugródeszkának, trambulinnak, párnának nézi / használja Leventét. Ráadásul harap is (Csendben, és nem mentségként, de megjegyzem, hogy előfordul, hogy jogos sérelmét orvosolandó, pl. védi a megszerzett kis koncát...) Na...ez az a pont amúgy, amikor már én is legszívesebben sikítanék. Ha homeopatikusan közelíteném meg a problémát:). Nem marad más hátra, mint minél több tartalmas együttbolondkodás, kemény munkaterápiával fűszerezve. Valahogy így: