Hosszú vasútállomás- és városépítő munka után mégiscsak összevesznek valamin. Tamás duzzogva vonul le hozzánk panaszra.
T.: - "Apa, képtelen vagyok megbocsájtani Leventének!"
A.: - "Mi történt kisfiam, mi baj?"
T.: - "Elfogyott a sínem, ő meg nem adott!"
A.: - "Menj szépen, bocsáss meg neki, és talán ad a sajátjából..."
T.: (fölcaplat a szobájukba, és szigorú, leereszkedő-kegyeskedő hangon odaszól testvérének:) -"Jól van Levente, mégis megbocsátok neked!"
Péntek délután, Anna kissé háborgó hangon megjegyzi: muszáj még pénteken is négy óráig dolgozni, menjünk a fiúkért! Azon túl, hogy igaza van - meg a névnapja is - , meg egyéb fontos elintéznivalók a cégnél... gyerünk haza! Éhes is vagyok, otthon még főzni is kéne, utána meg bevásárolni, így mondom az ötletet: menjünk a fiúkért az oviba, utána Pápára, eszünk egy ebédet és bevásárolunk is egyben. Az ötlet jónak találtatik, összeszedjük a srácokat, és már várjuk is a kiszemelt finom ételt egy vendéglő teraszán. Hát a fiatal urak mozgásigénye szűkebbnek bizonyul a terasznál, amit azért egy fagyi beígérése enyhít némileg, de verbálisan az utca is szűknek adatott, azt már nem tudjuk tompítani. Végre elfogyasztjuk ebédünket, és egy hipermarket felé vesszük az irányt, hétvégi ennivalóink beszerzése céljából. Tamás ül a bevásárló kocsi ülésében, Levente a kosárban -miért is nem gondoltak ezek a kocsigyártók ikresékre!?- és a verbális tempó nem hogy csökkenne, egyenesen növekszik. Az pedig külön élvezet, hogy miközben nem győzök koncentrálni a bevásárolandók listájára, pici fiaim egymás után teszik fel a világ legfontosabb dolgainak, általuk nem értett részleteire a kérdéseket. Bevallom, a logika ahogy kérdeznek, sokszor zavarba ejt, mert alig négyévesektől ez meglepő. Szóval a kristálycukor utcából savanyúság utcába tartva Levente megkérdezi: apa, ha te meghalsz, ugye feltámadsz utána!? Körülnézek a válasz előtt, hány ember röhög előre, mit mondok én erre a gyereknek, de mivel momentán senki nem tartózkodott hallótávolságban, meg hogy hamar lerázzam a gyereket: hát persze kisfiam! Gondolom úgyis erre a válaszra várt, hisz milyen megbízhatatlan apa az, aki csak úgy meghal, aztán kész. Tamás az élénk fantáziájával, meg a "fokozzuk kicsit a dolgot" szellemében az ő lehengerlő stílusában rátett egy lapáttal: Ha én meghalok, akkor úgyis leszakad az ég alja, és akkor én is visszaesek ide, igaz apa! No most nem volt időm körülnézni, úgy kibukott belőlem a röhögés, Annának már csak a poént tudtam könnyes szemekkel elmesélni, ő épp a húsos pultnál serénykedett. Erre a hétvégi kerti partin névnapomra kapok egy Vicc könyvet, amit találomra felcsapok és olvasom a nagyérdemű összegyűlteknek: Székely ember pecázik a fiával, kis idő múlva kérdi a gyerek: édesapám, mért van fenn a vízen a csónak? Nem tudom fiam. És miért kapnak a halak a csalira? Azt sem tudom. Hát az ég miért kék? Nem tudom. Édesapám nem baj, hogy olyan sokat kérdezek? Nem fiam, mitől okosodnál ha nem kérdeznél!? Hát az én fiaim kicsit rámenősebbek a székely gyereknél, nálunk nem ismert az az opció, hogy apa valamit nem tud, maximum jól palástolja azt. Ha így mennek a dolgok, gyanítom hogy ez a taktika sem tartható sokáig, mert még leéget valamelyik gyerek, hisz a logikájuk, mint fentebb is írtam, egyenesen veszélyes!
L.: Tamász, mikol is építettem Aflikát?
T.: Százegyben!...És i. sz. (?!) a százegyedik évben az Úl megépíté Aflikát.
T: - Apaaa fel akarok mászni a szélkerékre!
A: - Nem szabad kisfiam, mert oda csak bizonyos embereknek, speciális védőfelszerelésben lehet...
T: - Az mért kell?
A: - Mert veszélyes, a magasból könnyen lezuhanhat és szörnyethalha....
T: - És ha lezuhan, akkor hall majd még a szörny?!
Tegnap azon ritka alkalmak egyike volt erdőalján, hogy az összes gyerekem velem lehetett egyszerre. Ki is akartam használni a lehetőséget arra, hogy a cég által gyártandó fapelletnek készítsek egy reklámfotót. Ha már emberi kezek érintik a természet eme "gyümölcsét" az emberiség leendő boldogulásának parányi szegmensét, hát miért ne az én gyerekeim kezei legyenek azok a bizonyos "reklámkezek"! Szépen be is álltak, akarom mondani feküdtek a zöld fűre terített pokrócra az udvaron gyermekeim, mely zöld füvet, - mint a természet egyik szimbólumát - kívántam háttérként felhasználni. Kinyitották kezeiket, én beleöntöttem mindenkiébe egy maréknyi pelletet, és felkészültem a fotózásra, miután a testhelyzetek is alkalmasak voltak a fotó elkészítésére. No ekkor nem várt esemény következett, hisz a természet egy újabb "szimbóluma" érkezett hangyácska képében Levente karján igyekezve, csiklandozva fiam kicsi kezét és tudatát egyszerre. Levente megszállottan szeret minden aprócska élőlényt ami mozog. Legyen az a legcsúfabb póktól, a legdíszesebb bogárig, gyíkig, siklóig, békáig, szóval bármit! Kisfiam képe azonnal átszellemült, csak a hangyára tudott koncentrálni, és már nyúlt is érte, kihullajtva kezecskéjéből a fűre, a babszemnyi pellet darabkákat. Én szemrehányóan dorgáltam a gyereket figyelmetlenségéért, és bosszúsan szemezgettem a fűből a parányi fadarabkákat. Levente bűnbánó tekintete megindító látvány volt legidősebb nővérének, aki külhoni tartózkodása folytán ritkán lehet tanúja ennek a típusú nézésnek, s akiben biológiailag már megérett az anyaság lehetősége, hát azonnal kisöccse védelmére kelt, és megemelt hangján rosszallóan, felháborodva így védte a "bűnöst":
- Apa! Miért cseszteted emiatt a semmiség miatt Leventét!? Örülj neki hogy nem kell gyereket kölcsönkérned egy plakátnyi ember kezeinek a fotózásához, hisz neked van ennyi saját gyereked!
Hát..., mit mondjak, a röhögéstől újabb szünet következett, a nagy reklámmunka folytatása újabb percet váratott magára. Bevallom, rég nevettem ilyen jót! Köszönöm nektek!
"Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor."(Dsida Jenő)
Nekünk is. Fölöttébb.
