Je, az építész

Levente befelefordulós korszakát éli. Igazából arról van szó, hogy építkezik, erősödik. Rengeteg energiáját, meg egy jó kilóját emésztette fel a múlt hét keddjén kezdődő csúnya hasmenős-hányós-lázas betegség. Szinte kifakadtam itt is, hogy 'te rongyosélet, milyen igazságtalan ez, hogy az én gyermekem már megint beteg', de idejében észbe kaptam, meg mi az, hogy megint, hiszen igazából hálásak lehetünk, hogy egész nyáron egyikőjük sem volt beteg, egyiket sem érte komolyabb baleset, és most, hogy közösségbe járnak, azóta sem volt - egy kis taknyolástól eltekintve - semmi bajuk. A 11.50 pehelysúlyából ledobott még egy kilót, vékony lett a nyaka, meg áttetsző a füle, de sokat voltunk - csak mi ketten - együtt, sokat bújtunk össze, sokat sétáltunk bele az Őszbe, szedtünk makkot, gesztenyét, bodobácsot, raktároztunk. Sokat-sokat autóztunk, rajzoltunk, és építkeztünk. Amúgy nagyon szeret rajzolni, ha meglát egy papírlapot, máris rázendít, hogy Fhűűűűűűűűű! Tratt-ó! Tratt-ó! És abba se hagyjuk, míg nem rajzoltunk circa 17 traktort. Majd következnek az autók, házak, állatok. Nagyon ügyesen, elmélyülten építkezik, nem csak kockákból. Az apró tárgyakat általában előszeretettel pakolgatja egymásra. Semmit se véletlen, mindennek rendeltetése van, használati utasítással ellátva. GA!= garázs...és máris körbeépített egy kisautót. Híííí= híd...és ráteszi a kisautót. Templo'!= tornyot épít, és mondja, hogy Mama. (Biztos vagyok benne, hogy nem a méretes hasonlóságokra céloz, hanem arra, hogy az imádott mamájuk ott is gyakorolja a vallását, és előfordult, hogy a legkisebb unokáit is elvitte a templomba.)

Traktor-komplexus

A szülinapos traktorjaikhoz csatolt prospektusok nagy becsű kincsek...naná, hogy igen...tele vannak szebbnél szebb traktorokkal, bombáj'okkal, kukás autókkal, állatokkal. Már-már kezdtem aggódni, hogy pici Tamásunk épp kibontakozóban levő identitását igencsak megzavarhatta az imádott traktor, mert a füzetben mindig rámutatott egy traktorra, és kijelentette: én. Két lappal odébb meg, hogy: Je! (=Levente). Húha....ennek fele sem tréfa, Traktor-, esetleg Haszongépjármű-komplexussal állunk szemben, méghogy az ikerségük az, ami miatt esetleg zavar keletkezhet az Egységben?! Mázlim van, mert Tamás megérzi, hogy távolról sem vagyunk egy hullámhosszon, odanyomja a kezembe a füzetecskét, mutatja még egyszer a traktort. Én....és kimutat az ablakon, az udvarra. Megnézem jobban, hát az Én nem más, mint egy CLAAS NECTIS 267 F modell, h-a-j-s-z-á-l-p-o-n-t-o-s-a-n olyan, mint amit születésnapjára kapott!!! Két lappal odébb ott van a Fendt 930 Vario, Je szülinapi ajándéka. Ha épp nincsenek használatban, akkor ott lapulnak a tárolóban. Az udvaron. Csak kicsit égtem, inkább fölkaptam, és össze-vissza puszilgattam az okos fejét.

Mázlista

Minap magyaráztam Tamásnak, hogy mázlid volt kisfiam, hogy angád az utolsó pillanatban elkapott, és nem zuhantál le az asztalról. Erre elkezdett hevesen ugatni, mutogatott a szomszéd udvarára, és intenzíven markolászta a mellkasán a ruháját. Így emlékeztetett, hogy bizony volt neki Mázlija régebben is, ugyanis a szomszéd nyaralóban valamikor tavasszal vakációzott egy Mázli nevű kis kutya, aki egyszer elkapta a mellkasán a ruháját és finoman megrázogatta:).

Valami készül

Les Enfants

Sic transit...

Én. Bamba. Mögöttem pislog két gyönyörű, okos gyermek. Nem egyformák. 23 perc volt az út. De, hogy tűsarkú körömcipőben?! Én?! Te jó Isten.

Visszatérve

Ma sem vagyok összeszedettebb, de azért rögzítek ezt-azt, hogy milyen is volt otthon. A nagy út: sokkal elviselhetőbb volt, mint egy évvel ezelőtt (akkor az út jelentős részét minimum két ember üvöltötte át, idegtépő frekvenciákon, de volt olyan szakasz, hogy inkább négy...khmm-khmm...). A tavalyi éjszakai utazás finoman szólva nem vált be (voltunk annyira naivak, hogy azt hittük, hogy ha át nem is, de legalább félig átalusszák az éjszakát:), ezért most reggel indultunk, könyvekkel, játékokkal, ceruzával, füzetekkel, enni- és innivalóval, francia nevelőnővel (jó, a francia az vicc:) felfegyverkezve, sőt, hordozható lejátszóval, mesékkel, traktor-sóval is készültünk. Csak annyi hiba csúszott a számításba, hogy ugyan alapoztunk egy keveset indulás előtt (lásd jutúb: traktoros videók), de mivel a fiúk itthon nem néznek (még) tévében mesét, mintha egyszerűen nem értették volna, hogy mi az a doboz, amibe karnyújtásnyira tőlük traktorok és vicces állatkák masíroznak le-fel, és milyen anya az, aki ezeket a traktorokat meg egyebeket nem pakolja oda az ölükbe mind, egytől-egyig? Summa summarum: nem igazán kötötte le őket a mozgókép, maradt hát a nevelőnő, a kellékek, a rögtönzött meséim a papa traktoráról, az erdőről, az állatokról, a mindenféle autókról, motorházakról, kipufogókról, utánfutókról, meg a mérges rendőrbácsikról, akik csúnyán megbüntetik (mi tagadás, úgy is fogalmaztam, hogy megverik) azokat a gyerekeket akik kikötik magukat, és ki akarnak mászni a gyerekülésből, miközben megy az autó. (Állandóan ezt csinálják, 20 perces autóúton is:() Otthon mindenki körberajongta őket, ezzel talán önmagában még nem is lett volna gond, bírják a fiúk a gyűrődést, akarom mondani a rajongást körbe, de a sok új hely, a sok új ember és inger miatt ők is állandóan 4000 fordulatszám körül pörögtek, még angásabbak, még bújósabbak lettek, éjjel-nappal:D. Voltunk hegyekben, voltunk völgyekben, és voltunk hegyen-völgyön lakodalomban is. Mindenütt szép volt, jó volt. Örültünk egymásnak. Személy szerint én azért beértem volna kevesebb izgalommal is, de már kezdem megszokni, hogy ezzel a három férfival, meg a sok utazással egy végenincs extrém kaland az életünk. (Nevetek is magamban, ha valaki meséli, hogy mi miiiindent csinált Kaskantyún az új kalandparkban :) Mondjuk azt a jelenetet kihagytam volna, amikor a násznép előtt Levente szinte kiszaladt a környék legforgalmasabb autósútjára. Az utolsó előtti pillanatban elkaptam valahogy, szerencsére a TIR sofőrnek is helyén volt az esze, a figyelme, az ébersége, meg rendben a tachográfja, de a biztonság kedvéért szinte teljesen leállította a monstrumát. A több mint tragikusnak induló történet szerencsére könnyű kis tragikomédiába fulladt, a násznép is felszusszant, én meg tupírozott hajjal, koktélruhában, kitörött cipősarokkal bicegtem körbe Vásárhely plázáit, és annyira, de annyira boldog voltam, hogy az a legnagyobb gondom, hogy szakad rólam a verejték, a frizurám csapzott, a harisnyám lyukas, bicegek, lemaradunk az esküvői fotókról meg az előételről, és, hogy találok-e a fekete koktélruhához csinos fekete cipőt, hogy azt el se tudom mondani. Olyan apróságokat, miszerint volt egy olyan fél óránk, mikor azt hittük, hogy eltűnt a retikülöm, benne iratok, és a fél vagyonunk, hogy Kolozsváron a Heltaiban Levente üvegszilánkokat köpködött, na meg, hogy Tamás is tett egy komolyabb kísérletet arra, hogy leállítsa az autósforgalmat a Maros mentén, már nem is részletezek. A lényeg-lényeg, hogy ők szemmel láthatóan jól érezték magukat, végülis abba a tündér...akarom mondani trattóországba csöppentek bele, amiről mindig is mesélek nekik:): hatalmas porta, lábas jószággal (jámbor tehenek, lovak, pulykák, csibék, cicák, kutyák, satöbbik), szénásszekérrel, traktorral, utánfutókkal, kombájnnal, bálákkal, virágoskerttel, gyümölcsöskerttel, unokatestvérekkel, rokonokkal. A másik lényeg, hogy mindenki és mindenhol eléggé odavolt a fiúcskákért, és most nem csak a népes rokonságról, kedves ismerősökről, keresztszülőkről beszélek. Idegenekről is, akik megállítottak az utcán, gratuláltak a fiúkhoz, megcsodálták őket. Otthon-otthon mintha még nagyobb mítosza lenne az ikerségnek, vagy csak ott(hon) még nem annyira szent a szent individualizmus, és az elefántcsont paloták is csak négyemeletesek, mint a régebbi, jobb negyedekben a téglablokkok. A harmadik lényeg: a Hargita 900 m fölött, szeptemberben végén, eső után elég nyirkos tud lenni, máskor viszünk gumicsizmát is, na meg A Vikingeknél a fuszulyka leves csakis hagymával és tejföllel az igazi.

Otthonok

Az átlagosnál is szétszórtabb és fáradtabb vagyok, szóval akkor most csak képekben:

Rózsa Sándor a lovát ugratja

Sobri Jóska úgyszintén...

Boldog koboldok

Anga-siralom

Itt ülök az elhagyatott nappaliban, kicsit úgy érzem magam, mint akinek hiányzik kettő darab létfontosságú szerve, (mondjuk: keze-lába)de azért makacs és szívós, és azon gondolkodik, hogy akkor most hogyan tovább!? Meg hogy mit csinálhat éppen a két kis piszén-pisze? Mesél-e (netalán rajzol-e?) valaki nekik szénabálákról, bombáj'ról, meg utánfutós, kipufogós Dzsondér traktorról (hiába, csak ez az igazi:)?! Megérti-e valaki, hogy ha 'vhííííííí'-t kiabálnak, akkor már nagyon szomjasak, és olyankor csak a tiszta víz a jó, de azonnal?! Hogy csak a legelemibb szükségleteiket említsem:)... . Tudom, hogy nagyon jó helyen vannak, jó kezekben, rajzolnak nekik, ha kell toronyórát is, láncostól, meg lesik minden félszavukat. Tudom. De akkor is. Hiányzik a kezem és a lábam.

Születésnaposok