Nagy Gondos Unokabáty

My Melancholy Blues

Töredék

"...Könnycsepp, - - egy hangya ivott belőle

Eltűnődve nézi benne arcát

és mostan nem tud dolgozni tőle."

(József Attila)

...és mostan nem tud blogot írni tőle...

Egy tálból

Az ünnepelt

Szerintünk boldog névnapja volt, csak így tovább.

Tényfeltáró

A mágikus realizmus mellett ideje lenne a konkrét és épp fájdalmas tényeket is rögzíteni, meg különben is, drága, keresztvíz-alá-tartó-anyátok szerint úgyis úgy nézünk ki, mint akik valami ismeretlen bolygóról üzengetnek az iwww.(i, mint intergalaktikus, a többit tudják) segítségével. Szóval, hosszú-hosszú napok óta (csak úgy tűnik, a kialvatlanság és az erős szolidaritás miatt, igazából hétfő este kezdődött a kórság) Levente beteg. Ugyanazokat a tüneteket produkálja, mint hetekkel ezelőtt Tamás (hányás, magas láz, levertség, étvágytalanság, anyával-összenövés-különben-szívszorító-haldokló-hattyútánc). Gyerekdoktor szerint most inkább ne kapjon erős antibiotikumot, mint múltkor a testvére, mert valószínű(?!) vírusok bántják a manduláját, torkát, és nem bacilusok. Vírus család meg rá se hederít Antibiotikumékra. Marad a tünetek kezelése. Az udvaron, napsütéses melegben óvatosan ugyan, de - végre - annyit pancsolhatnak hideg vízzel, amennyit akarnak. Ezt nagyon szeretjük. Éjszakánként viszont muszáj volt bevetni a langyos zuhanyt meg a hideg borogatást, mert a lázcsillapító önmagában már csak édes és kevés volt, és egy kinyúlt, tűzforró, alélt sajátgyereknél nincsen rosszabb érzés a világon. Ma reggel mintha megadta volna magát Levente láza. Kicsit alábbhagyott. Ma reggel az ablakunk előtt ilyen szépen reggeledett:

Fényfeltáró, avagy a Mesterek és a fény példázata:)

"Ring the bells that still can ring

Forget your perfect offering

There is a crack in everything

That's how the light gets in."

A három Mester tudja ezt jól. A nagy öregről nem tudom, hogy a gyakorlatban ezt hogyan élte / éli meg, de a pici nagyoknál a játékszabályok a következők: üvegcsörömpölés-sikításukkal másodpercek alatt kinyittatják velem a téglaházikó mellett szerényen meghúzódó faházikó (szerszámstbtároló) ajtaját. (Szerintem, ha kitartóak, ettől a sikítástól a zárak maguktól is porba hullanának) Kituszkolják a szerszámokat, a műanyag motorokat, és mindenféle mozdítható csoda dolgokat a napfényre. Engem, majd egymást betuszkolják a házikóba, és magunkra zárják az ajtót. Kicsit megszeppennek a hirtelen-sötétben, de a réseken / lyukakon betüremkedő fénycsillámok láttán felragyog az arcuk, majd ámulva, nevetve, kuncogva, egymást lökdösve versenyeznek, hogy ki gyűjt össze több fénynyalábot és fénypöttyöt a zsebébe, meg a hajába:). És most írhatnám, hogy mennyire jó, hogy emlékeztettek erre a régen elfelejtett tudásra, de nem teszem:). De azért tudjátok, hogy mennyire.

Eper és Cseresznye

Nyalóka és Fagyi

Férfiak

Talán három napja, hogy kis Tamásunk a fejébe vette, hogy ugyan az Aug'ó a legfontosabb dolog a világon, de van neki egy édes jó anyja is, és ha már így adatott, akkor ő most foggal-körömmel ragaszkodik hozzá (is). A kemény önállósodó törekvésekkel felvértezett, korlátokat nem ismerő / átlépő / lerontó kisfiam újabban motorozni is csak úgy hajlandó, hogy egyik kezével a kormányt, másik kezével a kezem szorongatja. Mindez csak azért érdekes, mert egészen eddig Levente volt az anyásabb, míg Tamás az apjával szövetkezett. Komoly bajtársi kapcsolat alakult ki közöttük. (Szó szerint baj-társak, pl. a közös portyázásuk alkalmával, mikor belyukadt a gyerek homloka, kizárólag az apja karjaiban volt hajlandó elleni...és milyen jól választott:) Levente féltékeny. Ha látja a testvérét rajtam lógni, még a sebességváltót és a vészvillogót(!) is hajlandó azonnal otthagyni, és addig tolakodik, mászik, lökdösődik, rúg, harap, míg sikerül neki is a karjaimba fészkelődni. Különben jó testvérek, de ez mindig csak akkor derül ki, ha valami nagy baj történik, pl. jön a harmadik, a hozzájuk képest igencsak naaaaaaagy fiú, és megölel. Na akkor van az, hogy mint két, végsőkig elszánt oroszlánkölyök, vetik magukat a közös ellenségre / közénk, engem húznak, őt lökdösik el, és diadalittasan hurcolnak a homokozóba, csak maguknak. Ellenállhatatlanok. Külön-külön is. Mondjuk, aki ilyen szépen tud (fel)nézni még az 'ellenségére' is, annak könnyű ellenállni:). Csak az anyját hagyják békén.

A cseresznyefák nem nőnek az égig

Legfeljebb Tamásig. Az úgy volt, hogy Tamás ma megevett sok-sok csokor cseresznyét, a' la nature. Mindenestől. Az építész megnyugtatott, hogy semmi ok aggodalomra, a legrosszabb ami történhet, az az, hogy most a gyerek hasában gyökeret ver és nődögélni kezd lassan egy cseresznyefa! DE! Tényleg nem kell aggódni, mert ez a fa majd együtt nő a gyerekkel, szóval sehol nem fog kinőni belőle, mint a gyerek a ruháiból, olyannyira nem, hogy talán észre sem vesszük, hogy van benne egy takaros kis fácska:). Amolyan belső, titkos fa. Levente a cseresznye helyett inkább a jövendőbeli óvónénijét szerette, legalább őt nem kell figyelgetni árgus szemekkel, hogy akkor van benne cseresznyefa, vagy nincs. (Szerintem jó dolog lehet egy belső, titkos fa, jó esetben mindenkiben van.)Amúgy szép és finom délután volt a mai. Komolyan.

'First we take Manhattan

...then we take Berlin.'

Boldogasszony...

Előre ittunk a medve bőrére? A Boldogasszony előtt: egy boldog asszony!? Kicsit zajos, sűrű napok jártak mostanában ikrek háza táján, s gyanítom ez nem is fog változni az elkövetkező években. Ahogy a mondás szerint: ..valóban úgy szép az élet, ha zajlik! Nos nálunk zajlik rendesen. Épp lemaradtunk egy szépnek ígérkező erdélyi hegyi túráról, anyaoroszlán nem hagyta itthon - vigyázó nyagyanyai kezekre sem - már nem beteg, de még gyógyultnak nem nyilvánítható másodszülöttét. Aztán az eljött rossz időt tekintve -erdélyi források szerint ott még rosszabb - tán szegény kisbeteg Tamás fiúnk mentett meg a szépnek ígérkező, aztán esetleg rémálommá váló, túlélő túrába átcsapó úttól. Pünkösd dacára, meteorológiai nyár kezdetére beköszöntött egy március elejinek mondható csapadékos, hűvös, szeles hosszú hétvége. Vasárnap kicsit jobbra fordult, el is indultunk Veszprémbe állatkert nézőbe, gyermeknapra. A kert bejárata előtt egy kilométerre levente úgy összehányta magát - meg a kocsit -, hogy hirtelen azt sem tudtam hová nyúljak. Mindegy volt, mindenképp bele kellett nyúlnom, nem részletezem... Hála az égieknek, csak gyomorfelkavarodás volt, pedig megijedtünk, Tamásnál a gond egy hete pont így kezdődött. Hétfőre pedig termálozást terveztünk, de egy hirtelen vezérelt ötlettől - kettesben édesanyátokkal -, Pannonhalmán kötöttünk ki. Úgyis ritkán, és csak kis időre adatik meg számunkra a kettesben című epizód, mama -ahogy a fiúk mondják: mee - bevállalt titeket. Szóval együtt élveztük az apátság bazilikájában, a hagyományosan megrendezett pünkösdhétfői orgonahangversenyt. A hely szelleme, az évezredes falak, a mesterek művei és az orgonista játékának, e csodálatos hangszerből előhívott orkánja, lenyűgöző és hátborzongató volt egyszerre. Nem véletlen szerintem, hogy ezt a hangszert ekkora termekre tervezték az ősök, és a játékához, kezekre és lábakra egyszerre van szüksége kezelőjének, mind a négyre együtt, és egyszerre. Koncert előtt kicsit sétáltunk a hol el, hol előbújó napon, a szeles apátságban. Megnéztük a honfoglalás millenárisára (1896) emeltetett Boldogasszony kápolnát, ittunk a híres, szerzetesek által termelt pannonhalmi borból is. Mindezek után úgy döntöttünk, hogy még korai a hazamenés, hisz vigyázó kezek óvnak titeket, hát bemegyünk Győrbe, s ha van valami jó program, hát nem hagyjuk ki azt sem. Autózva Győr felé, anyátokban mint villámcsapás jött a felismerés kérdés formájában:..nem ma van a házassági évfordulónk!? Elfelejtetted ugye!? A válasz is gyors volt: nem ma, hanem holnap lesz, de hogy így mondod, most már biztosan nem felejtem el holnapig! Konvenciók ide vagy oda, június másodika mégiscsak egy fontos dátum lett az életünkben, hisz két esztendeje ezen a napon döntöttünk úgy, hogy az életünket jogilag és papírforma szerint is összekötjük.