Ez a cím egy dal címe is, egyik kedvenc szerelmi történetem zenéje... chick-film, úgyhogy nem árulom el mi az, úgysem értékelnétek... ahhh, férfiak! :)
Ilyenek voltunk - szépek, nem...? Most is, amúgy... :)
A kép egyébként olyan öt évvel ezelőtt készült, azon a télutón, mikor én kijöttem Pestre, Ani meg először jött meglátogatni a Bajcsy17-be.
Érdekes, azon gondolkoztam minap, hogy mi lenne, ha részletesen el kellene elmesélnem nektek, kik is a szüleitek. Aniról ugye írkálok itt is meg a saját blogomon* is egyet-s-mást, meg gondolok és érzek ezret... viszont annyira sok és kavargós, mint minden az életben ami jó: ha beszélnem kellene róla, úgy elárasztana minden, hogy semmi igazán fontosat sem tudnék mondani.
Az apátokról (aki egyébként Pali néven fut) meg azért esne/-ik nehezemre beszélnem, mert objektíven nem sokat tudok róla. Annyit igen, hogy Anit boldoggá teszi, mégpedig olyan nyugodt és derűs boldoggá, amit alig két évvel ezelőtt nehezen tudtam volna társítani a hangulathullámzó "Annaságával"; és ennél több szerintem nem is kell. A többi információm - ami vagy Anitól származik történetek formájában, vagy magamtól, (rá)érzésileg -, amúgy mindig összhangban volt azzal, amit ez az Anit-nyugodt-derűs-boldoggá-tevő Pali-tudat kivált belőlem: örülök, hogy ő az apátok (és ezt annak ismeretében érzem, hogy az évek során végigszemléltem minden szerencsés meg szerencsétlen jelöltet).
Megint munka lett, miközben kerestem a kedvenc képemet Paliról... nem is találtam meg és mennem is kell, pf... de a legfontosabb dolgok végülis le lettek írva. És a képet is előbányászom valahonnan előbb-utóbb, ígérem!
* Ha elég nagyok lesztek majd (értsd: nagyon-nagyon nagyok), lehet hogy meg is mutatom nektek; addig maradjunk a patyolattiszta gyereklelketeknél... :)
Update: Nah, megvan a fotó - tessék:
Milyen tsini apátok van, nem...? :)
Ani, Anikó, Anna, Annamária, Áni, Annácskah, Annácskabékah, Kecskebékah, Békabékah, Airamanna, PorczogósAnnóka; Amanita, a csetkirálynő... :D
Ez mind az Anyukátok. :)
Rég nem jártam itt... saját blogomon sem nagyon. A héten melegrekordok dőltek és le vagyok lassulva eléggé, annak ellenére, hogy mindenki csodálkozására jobban bírom a kánikulát mint kiskoromban vagy pl. a tavaly (amikoris lelkesen ájultam). Azért örülök ám, hogy ti őszebb-ben születtek...
A születésről jut eszembe: képzeljétek, ti azért (is) vagytok/lesztek csodafiúk, mert egy valóságos orvosi kuriózum, hogy egyáltalán megérett egy petesejt (ebből lesz a baba, vagy ti esetetekben babák - részletesebben majd olyan tíz év múlva, biológia órán) Ani pocakjában, hatalmas rendkívüliség hogy azután kettőbe osztódott, és hát az, hogy most őrületes ritmusban nőttök és virultok, az egyenesen csodásságos. Bizony. :)
Épp most beszéltem Anival; bántott már megint, hogy mikor megyek hozzátok és jajjj, deh szegény vagyok. Mert mennék én szívesen, csak munka van - komoly, fontos menedzselőnő a keresztanyátok, úgybizony... :)
Minap arról beszélgettünk Mártonnal*, hogy mennyire gyönyörű az édesanyátok így, miközben ott vagytok bent a pocakjában. Női szolidaritás ide meg oda, de tudni kell, hogy ez nem épp gyakori dolog: a nénik ilyenkor általában nagyon meg szoktak hízni és összegyűlik a víz a bokájukban és furán kacsázva járnak és úgy egyáltalán eléggé formátlanok. (Azt majd később fogjátok meglátni, hogy mért is jó az, ha egy néni... khmmm... formás.) Ani viszont nagyon szép, szinte vonzóbb mint amilyennek valaha láttam, és azon mérgelődök, hogy nem voltam folyamatosan a közelében, mert vicces lett volna lefényképezni minden nap ahogy haladtok egyre előrébb (szó szerint is). Nah nem baj, majd ha meglesztek, kiélem jól a paparazzo-mániámat és megállás nélkül dokumentálni fogok; a kisbabák nagyon aranyos dolgok ugyanis.
* Hmmm... azon gondolkodom, hogy ki is ő nektek - maradjunk abban, hogy keresztanyaviszonya és majd olyan 20 év múlva megértitek... :)
A "peas in a pod" egy kifejezés - magyar megfelelőjéről nem tudok, de a szószerinti jelentése alapján számomra olyasmire utal, ami annyira tökéletes, hogy csak a természetben van párja: a borsószemek a hüvelyben, mondjuk. A nagyon jó barátokra mondják az angolszász anyanyelvűek; meg ikrekre, természetesen. Forrest Gump konkrétan úgy fogalmazta meg, ahogy a címben írtam: "Me and Jenny goes together like peas and carrots." - ha majd egyszer megnézitek a filmet és ti is jókat nevettek ezen az imádnivaló figurán, akkor érteni fogjátok, hogy amit ő mond, az egyértelműen nagy igazság; még akkor is, ha ti valószínűleg inkább a klasszikus mondás két borsószemeként fogtok hasonlítani egymásra. Ani meg én... hát mi valóban inkább a borsó-répa párosításra emlékeztetünk... vagy borsó-murok - meg kell ígérnetek bizony-bizony, hogy igenis gondolkodás nélkül rá fogjátok tudni vágni, hogy mit jelent a "murok" szó.
Szóval Anival tizennégy évesen ismerkedtünk meg, vagyis az ideivel együtt, már kettővel több évet éltünk egymást ismerve, mint egymást nem ismerve; tudom, zagyva; meg nem is fontos: meglátjátok majd, hogy a nagy dolgokat nem időben mérik.
Ott ült a hátam mögött kilencedik osztálytól tizenkettedikig, és többnyire abból állt a kapcsolatunk, hogy ficujkákat küldözgettünk egymásnak órák alatt (Nem is baj, ha nem értitek mit jelent, ilyent úgysem szabad csinálni - órák alatt figyelni kell!), együttes erővel utáltuk az ablak melletti padsort és a kémia tanárt, és állítólag az őrületbe kergettem a folytonos énekelgetésemmel (nem is értem, szerintem valóságos Callas veszett el bennem). Vagyis akkor még nem voltunk nagyon barátnők - amint később kiderítettük, mindkettőnknek túl sok volt a gyerek- és tinikori frusztrációja ahhoz hogy el tudja képzelni, valaki esetleg megértheti, úgyhogy nem is kerestük egymás társaságát (és igazából másét sem). Nektek ilyen nem lesz, ti mindig lesztek egymásnak... nem is csoda, hogy az emberek nagyrésze előbb-utóbb álmodozik arról, hogy milyen jó is lenne, ha egy petét-megosztó-párral született volna: elég jó dolog lehet együtt megismerni a világot, együtt megélni a megismeréséből kipattant gondolatokat, és annyira barátai lenni egymásnak, amiről az átlag halandó álmodni sem mer. Azt hiszem, Anival nagyjából eljutottunk oda, hogy annyira barátai lettünk egymásnak, amennyire csak lehet, anélkül a csodálatos kötelék nélkül amit a vér-testvérség adhat - úgyhogy érdekes lesz majd megfigyelni titeket, hogyan találjátok ki egymás gondolatait és fejezitek be egymás mondatait... biztos vagyok benne, hogy az évtizedes előnyök ellenére sem leszünk versenyképesek... eléggé misztifikálom ezt az iker-dolgot, mi...? :) Tulajdonképpen csak annyit akartam tisztázni és behatárolni, hogy mikor is dőlt el az univerzumban az, hogy én leszek a keresztanyátok: mikor én épp befejeztem az egyetemet és visszamentem volna magiszterire, ő meg szendeségeit leküzdő könyvtároskisasszony volt a zoológián, és mindketten mindenféle érzelmi bonyodalmakkal küszködtünk - a részletekkel úgyis fogunk eleget untatni titeket vénasszonykorunkban, mikor majd nosztalgiázunk egy kis Cohen-zenére jól...
Fenébe, most ilyen kurtán-furcsán kell végetevetnem a bejegyzésnek, mert munka van... gyerekek, saját cégnél kell dolgozni majd húsz év múlva, az egyszer biztos... az apátok egész sikeresen alapozza a dolgot épp... :)
Szóval sziasztok! Én lennék a leendő keresztanya*... :)
Nem tudom, hol lehetne ezt kezdeni, mert ezer dolog van amit le szeretnék írni nektek, még így, szemtől-szembe kerülés előtt; egy biztos: jó sok gondolatom van veletek kapcsolatban már most, ti meg már vadul nőttök és fogynak a hónapok... na jó, azért remélem lesz időm mindenre... :) Objektív megfigyelőként dokumentálni nem fogom részletesen az eseményeket, ezt már előre megmondom, mert sajnos fizikailag elég messze vagyok tőletek most is, és valószínű ez a jövőben sem fog sokat változni, lévén hogy én nagyvárosi forgatagban éldegélek, ti meg minden valószínűség szerint Középfölde erdői mellett fogtok... azért ez nem csak rosszat jelent ám, én imádom Budapestet, és szerintem ti is fogjátok: ideloplak majd sokszor szépen, és megyünk az Állatkertbe, meg a Vidámparkba, meg a Margitszigetre, és kiülünk a Dunapartra kacsákat nézni a vizen. Jó lesz; várlak már nagyon!
Amúgy meg tényleg, beszéljük ezt meg: állítólag én leszek az egyik első egyrészt nem-pocakszomszéd, másrészt felnőtt ember, akivel ebben a világban találkozni fogtok, mert ha minden jól megy, akkor ott lehetek a születésetekkor - ez az a kaland, aminek következtében kijöttök majd Aniból. (Én így hívom az édesanyátokat, tinikorotokban majd biztos az osztálytársaitoktól ti is azt fogjátok hallani, hogy így, nevén kellene szólítani - akkor megbeszéljük, és tudom hogy majd egyetértünk abban, hogy nem attól lesz vagány az ember.) A kifeléút biztos ijesztő lesz, itt hidegebb van, és vakító fény, és hatalmas terek, de majd meglátjátok, hogy mindez semmiség ahhoz a gigajósághoz képest, hogy megismerkedhettek a világ egyik legjobb dolgával, ami anyáhozbújásnak is nevezhető. Úgyhogy jó lenne, ha időben tudnánk arról, hogy mikor szándékoztok indulni; a dokibácsi szerint biztos hamarabb mint a szokásos kilenc hónap, merthogy ti ketten vagytok és egy idő után nem fértek majd el kényelmesen odabent - szerintem is hamarabb, de szerintem inkább azért mert kíváncsiak lesztek a nagyvilágra. Említett nagyvilágban ezt hívják "elfogultság"-nak... :)
Most meg megyek vissza dolgozni - ez egy ilyen szörnyen fárasztó felnőtt-dolog, amit így péntek délután egyre lankadóbb lelkesedéssel végez az ember lánya (vagy keresztanyja - tetszés szerint).
* Azt még nem tudni, melyikőtöké, mert senki kandidátust sem akarok kitúrni ebből a csudajóságból - de egyezzünk meg abban, hogy majd lelkesen keverlek össze benneteket hagyományos-ikerösszetévesztés címen, és akkor nem lesz harag a ti részetekről és hiányérzet az enyémről.
Tegnap megvillámlátogatott az édesanyátok; meg ti, persze. Megrugdostátok a kezemet jól, csak hogy tudjam hogyan állunk... :)
